Szobraim
Biciklis
Régi biciklis, akrobatikus egyensúlyozást megkövetelő bicikli. 42cm x 30cm x 13cm, bronz
Don Quijote és Rocinante
Rocinante feje A szobor más szögből Don Quijote feje, 70x70x13cm, bronz egyedi
Wehner Tibor
A festő Tóth Ernő szobrairól
Amiként a klasszikus művészet történetének fejezeteire visszapillantva, a legújabb kori művészeti történéseket vizsgálva is számos olyan alkotó munkásságával szembesülhetünk, akiknek tevékenykedése többirányú, többszólamú. A kortárs magyar képző- és iparművészet ágazataiban munkálkodók körében is megannyi két-, vagy többműfajú alkotóval találkozhatunk - ha van még értelme, létjogosultsága a műfaj- és műnem kritériumok, specifikumok és határok teljes el- és összemosódásának korszakában kategóriák szerint vizsgálódni, szemlélődni, rendszerezni.
Mindemellett regisztrálható, hogy jelentős és népes azon jelenkori művészek csapata - mintegy találomra emeljük csak ki Deim Pál, Paizs László, Szabó Tamás, Bodóczky István vagy ef Zámbó István nevét, működését -, melynek tagjai a tradicionális és/vagy formabontó festészet és szobrászat, a hagyományos módon vagy megújító szemlélettel a síkba transzponált és a térbe szervezett alkotások osztályába sorolható kompozíciókat egyaránt alkotnak. Ezen művészek társaságába sorolható Tóth Ernő, akinek munkái végső soron tiszta képletet teremtenek: képei szabályszerű festmények, szobrai szabályszerű plasztikák. Az életművön belül természetesen azért a festészet dominál: e művész táblaképeit immár több mint két évtizede ismerhetjük, míg kisplasztikái csak a 90-es években tűntek fel a kiállítótermekben.
A festői munkássággal szorosan érintkező szobrászi tevékenység - mintha egy-egy Tóth Ernő-kép főszereplője testesülne meg a plasztikákban - egyazon világkép, alkotói szemlélet, kifejezés két vetülete: ugyanazok a groteszk-ironikus hangok szólalnak meg itt is és ott is, ám természetesen mások a hangsúlyok a szobrokban és mások a festményekben. Az élénk színekben tobzódó, kavargó motívumokból, motívum-együttesekből épülő táblaképek környezetüktől megszabadított, lecsupaszított hősei egyalakos és kétalakos - viaszveszejtéses technikával készült, tehát egyedi - kisbronzokként születtek, születnek meg.
A vékony, pálcaszerű figurák magától értetődően teremtenek vertikális hangsúlyokat - ritka az olyan a horizontális tengelyt is kijelölő kompozíció, mint a Don Quijote - s a formaképzés karikatúra-jellegű megidézést, karikírozó kifejezési szándékokat sugall: az eltorzított, elnyújtott testrészek, a furcsa arányok, a vonásokat, a karaktert felnagyításokkal, túlzásokkal kiemelő hangsúlyozó, konkrétan körülírható alakformálás révén, és - a befogadói érzeteinkben összpontosuló - a kívülről, a bizonyos távolságból való szemlélés pozícióját felkínáló szobrászi szemlélet megnyilvánulása által. A Tóth Ernő-szobrok hősei bohócok - vagy bohócoknak tűnő alakok -, Casanovák - önmagukat Casanovának képzelő kalandorok -, de mindenképpen a világ jelenségeivel és egymással és önmagukkal szemben is tanácstalan, tétova, esendő, esetlen, de kisszerű vagy nagyszabású küzdelmeiket megszállottan vívó figurák. Kezükben, kezük ügyében csaknem mindig van - talán kapaszkodó, fogódzó gyanánt - valami: fagylalt, léggömb, álarc, legyező, hegedű vagy éppen hal, s ettől a tárgyat kiemelő-felmutató gesztustól mintegy színpadiassá válik a térfestői-szobrászati jelenség vagy jelenet. A komolyságukat és fenségüket nemes egyszerűséggel őrző karikatúra-alakok egy kavalkádszerű, képzeletbeli, a kisbronzok által mégis valóságos életre keltett színjáték szereplői. A változatos, minden szabályserűséget mellőző, a folt és kontúrhatásokkal gazdagon és leleményesen átszőtt, különös formák, a rücskösségben játszó felületek, nyugtalanságokkal, feszültségekkel, izgatottságokkal telített szoborközegeket indukálnak. Mint festészetben, Tóth Ernő szobrászatában is mese és valóság villódzik egymással: szánalmasságok váltanak át hősiességbe, drámai szituációk vígjátékiba, bensőséges lírai vallomások ironikus-groteszk (ön)csúfolódásokba. A szomorúság és vidámság Tóth Ernő szobraiban nagyon-nagyon közel kerül, már-már eggyé fonódik, de csak azért, hogy aztán ugyanazon műben messze eltávolodjon egymástól.