Steve Jobs 2011 októberi halála után néhány nappal Bojár Gábor, a Graphisoft alapítója szobrot rendelt az Apple alapítójáról. A felkért öt magyar szobrász közül Tóth Ernő terve nyert. A 2,2 méteres bronzszobrot 2011. december 21-én avatták fel a budapesti Graphisoft Parkban.
Tóth Ernő Sajóecsegen született 1949. december 25-én. 1964-68 között a Képzőművészeti Gimnáziumban tanul, 1974-79-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatója, ahol Iván Szilárd, Barcsay Jenő és Patay László voltak a mesterei. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Képzőművészek Szövetségének, a Magyar Festők Társaságának, a DunapART Művészeti Társaságnak, a Belvárosi Művészek Társaságának, a Magyar Művészeti Műhely Társaságának.
Műveit Magyarországon kívül Svédországban, Finnországban, Franciaországban, Ausztriában és Németországban is bemutatta. Tanulmányúton járt Franciaországban, USA -ban, Hollandiában, Jugoszláviában és Bulgáriában. A különböző nemzeti és nemzetközi kiállításokon több pályadíjat nyert, többek között nemzetközi festészeti fődíjat kapott 1982-ben Gabrovóban (Bulgária), a Humor és Szatíra Képzőművészeti Biennálén. Alkotásai megtalálhatók az Amerikai Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, Japán, Kanada, Magyarország, Nagy-Britannia Németország, Olaszország, Oroszország, Svájc, Svédország és Taivan magángyűjteményeiben és számos hazai közgyűjteményben (Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; Munkácsy Mihály Múzeum, Békéscsaba; Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely; Herman Ottó Múzeum - Miskolc; Janus Pannonius Múzeum - Pécs; stb.)
Tóth Ernő — interjúArtGallery 73 · a műteremben
Kritika · Szále László
Lénydemokrácia és vonalszabadság
Már Tóth Ernő sem a régi. Belátom, ez egy öregedő focista esetében nem túl hízelgő megállapítás. De ha jobban belegondolunk, evidens, hogy ami nem a régi, az új. Erre a tóthernői újra, újdonságra szeretném fölhívni szíves figyelmüket. Jól ismert vidám, csúfondáros, harsogó színekben tobzódó groteszk világára mintha hatott volna a jelen kissé szorongó, szorongató hangulata. Mintha megrendült volna képeinek életigenlő, diadalmas filozófiája: hogy minden lehetséges. Eddig képeit - ha van ilyen - az intenzív határtalanság jellemezte, dúsan tenyésző kertjeinek, terített asztalainak, világot jelentő deszkáinak vagy éppen cirkuszi porondjainak csak a vászon nagysága vagy képkeret - nem a képzelet! - szabott határt. Most már egyes munkáin megjelenik egy szomorúbb, bizonytalanabb életérzés, mely nem mondom, hogy közvetlenül a ránk boruló általános gazdasági, erkölcsi és értékválsággal függ össze, de azt sem állítanám, hogy semmi köze hozzá. Nemrégiben az Erdős Renée Házban a Magyar Művészeti Műhely csoportos kiállításán fölfigyeltem egy szoborcsoportra. Látszólag olyan volt, mint a Tóth Ernő szobrok többsége, piszkafa testek groteszk pózokban, a testfelületek göcsörtösek, melyek izmok is lehetnek, de mondhatjuk azt is, hogy a szobrász kezének és az öntvény akaratának találkozása a boncasztalon - hogy egy klasszikus képzavarral fejezzem ki magam.
A Vége a mulatságnak című szoborcsoportján három cigányzenész vonul hangszereivel sötéten, soványan, látszik minden mozdulatukon, semmi se az, aminek látszik: nem szól a hegedű, a brácsa, a jókedvcsinálásra szakosodott banda itt üresen, fáradtan baktat valahonnan valahova. Itt nem valamit mintázott meg a mester, hanem ami valami után van. És úgy érzi az ember, nem egyszerűen egy mulatságnak van vége - mint a Petőfi versben: véget vetnek a zenének, hazamennek a legények -, hanem mintha az egész cigányzenének bealkonyult volna. Ezek a szomorú muzsikusok végleg hazamennek, ahogy az érzelmes műdal mondja: nem kell a nótájuk senkinek se már.
Azért beszélek ilyen hosszan erről, ebben a katalógusban nem szereplő kis szomorú szoborról, mert mintha egy új, meditatívabb Tóth Ernő-i világ felé mutatna. E kötetben is van egy ilyen kép, Útkeresők a címe. Mintha eltévelyedett emberek vonulnának rajta, mind álarcban, egyik egy szamarat tol, amelynek hátán egy hírnök ül vagy maga a bohóckirály - s mindez sejtelmes holdfényben, a Hold sárga tányérja alatt. Lehetne ez is a Szentivánéji álom, de ez a cím egy ideje már foglalt. Ám a hangulat szentivánéji, s ahogy a nagy Shakespeare-nél, itt is minden megtörténhet. Nem tudjuk, kik vannak az álarcok mögött. Tündérkirályok, manók, koboldok, átváltozott mesteremberek? Az a szamár Zuboly is lehet - oda neki az oroszlánt is. Azt se tudjuk, hova vonulnak. Talán ők se tudják, ezért útkeresők. S láthatólag késésben vannak. A vándor estére mindig megtér valahová. De a képen már feljött a Hold, s ők még úton vannak.
Kérdezzük meg a festőt? Kik ezek, hova mennek? Fellépésre? Vagy ők is lelépnek a színről, mint a cigányzenészek? Hiába kérdeznénk. Ő sem tudja, ha tudná, mondaná, nem bajlódna annyi festékkel.
De nem is a történet a fontos, hanem amit érzünk. Hogy valami elromlott. Eltört. A világ eltévedt. Benne mi is tévelygünk. Lehet, hogy mi ülünk a szamárháton, s mi fogunk fellépni a cirkuszban. S hol a cirkusz? Az, ami körülöttünk van? Vagy cirkusz az egész világ? S bohóc benne minden férfi és nő? - hogy megint a nagy mestert idézzük kissé kifacsarva.
Természetesen Tóth Ernő nem váltott komorra, a humora a régi, a groteszk látásmód, a karikatúráig menő parodisztikus hajlam most is sajátja, és nagyon jó, hogy az, oly kevés festő él velük, hogy nagyon meg kell becsülnünk azt a keveset, aki színeivel, ábrázolásmódjával jókedvre derít bennünket. Nem is tudom, minek szurkoljak. Ennek az új-régi meditatív Tóth Ernőnek - régi is, mert már volt egy ilyen korszaka - vagy annak az oly jellegzetes színes, forgatagos, megszokott-megszeretett képi világának, amely nevét igazán ismertté tette? Azt hiszem, a megalkuvás bűnébe fogok esni. Örülök az új hangvételnek - mert nem visszatérés, hanem fejlődés, őrzi az eddigi eredményeket, a Tóth Ernő-i szuverén látásmódot, de egy újabb, mélyebb dimenzióval gyarapítja.
Tóth Ernő világában sosem válik el az álom, a képzelet és valóság, lehetséges és lehetetlen, jó és rossz, tragikus és mulatságos, arc és álarc, szép és rút. Minden képén sok szereplő nyüzsög színes kavalkádban, legtöbbször vidáman életigenlőn, de egyszerre nemcsak mindennek a színe van ott, hanem a fonákja is.
Egyik képén az ötvenes éveket idézi fel, ami nem lehet más, mint gyerekkori emlék, a jellegzetes rock an roll gitárossal, a hosszú szárnyas autóval, az akkor divatos hulahop karikával, a Marilyn Monroe-t idéző szexbombával.
Az ám, a gyerekkor. Egyszer firkálóművésznek neveztem Tóth Ernőt, ami így első hallásra nem hat túl nagy dicséretnek, de abban a dolgozatban kifejtettem, mit értek ezen. A tudatosság és az ösztönösség összjátékát, ami akár egy firkált vonalban is őrzi a jó festőben mindig ott élő gyermekit ötvözve a tanult, ezerszer gyakorolt mesterségbeli tudással.
Mi volna más a firka, a gyorsan húzott vonal, mint hogy még egy esélyt kap a véletlen, az ösztönös, a természetes? A művészetben mindig többről van szó, mint tudat vezérelte cselekvésről. Tudatos művész talán nincs is. Akire rámondják, többnyire az, aki okosan el tudja magyarázni a műveit. Utólag. De amikor csinálja, nem okoskodik, hanem fest. Ezért is beszélnek ihletről, erről a titokzatos gyűjtőfogalomról, amiről senki sem tudja biztosan, micsoda. Talán egy szerencsés állapota a művész személyiségének, hogy általa jó, igaz, őszinte mű születhessen. Az ihletet - gondolom -, nem lehet akarni, mert az sokkal gazdagabb, összetettebb a puszta akaratnál. Az ihlet megléte vagy hiánya leginkább az eredményből következtethető vissza. Nézd meg a képet, s megtudod, volt-e ihlete a festőnek.
Már a múlt század eleji izmusok korában sokan hittek abban, hogy a véletlenül megtalált gyümölcsözőbb lehet, mint a szándékosan célba vett. Picasso azt állítja, hogy sosem tudja pontosan, mi kerül ki végül a kezei közül. A kép maga csinálja magát, az ő kezét az ecset vezeti, s ha nincs kéznél kék festék, hát vöröset használ. Azért ne higgyünk egészen neki. Inkább higgyünk Marcel Duchamp-nak, aki egyszer megjegyezte: az ő véletlene nem mindenki véletlene. (A dilettáns absztraktok ezt nem tudják.) Ahogy az ihlet, a véletlen is csak azoknak kedvez, akik élni tudnak vele.
Tóth Ernő képi világa persze nagyon is tudatosan fölépített világ, melynek a valóságostól igencsak eltérő különleges törvényei vannak. Ezt a világot nem hat nap alatt teremtették, ez a világ nem három, hanem nagyon sok dimenziós, ebben a világban a tér három dimenziója szűk egérlyuk - az érzés, a gondolat, a tréfa, az álom, a képzelet dimenzióihoz képest. A metaforával, az álomszerűséggel, a véletlennel operáló szürrealizmus óta nem kell képileg és fizikailag megindokolni, hogy - mondjuk - Chagall mátkapárja hogyan képes a levegőben repülni. Egyszerű. Miért repdesnek? A boldogságtól. Tóth Ernő képein sincsenek a vízbe száműzve a halak az égbe a madarak, s a földre az állatok meg az emberek. Éppoly természetesek az úszó madarak, mint a repülő halak, éppoly jól érzi magát a kiöltözött dáma az akváriumban, mint a kertben vagy a dúsan rakott asztal tetején. És ebben a világban nincs hierarchikusan elválasztva egymástól növény, állat, ember, sőt velük egyenrangúak a képzelt lények is: koboldok, kecskekirályok, kentaurok, madárhalak, csöcsös békakurtizánok. Tóth Ernő képein lénydemokrácia van.
Sőt vonalszabadság. Ebben a világban a párhuzamosok nem találkoznak a végtelenben - sőt: nem is egészen párhuzamosak, valljuk be, nem is egyenesek. Ebben a világban az egyenesnek szabad görbének lennie. Egyébként a való világban sincs egyenes, tudjuk Bólyai János óta, hogy az csak az eukleidészi geometria fikciója. A világ tere görbült, sőt a legújabb kutatások szerint körkörös. Kifelé is befelé is önmagába záruló. De ebbe most ne menjünk bele. Csak azért mondom, mert a valóság sem olyan, amilyennek látszik. Tóth Ernő képeinek látszólagos képtelenségei olyanok, amik elképzelhetetlenek - vagy annak hittünk mostanáig. Tóth Ernő képein minden elképzelhetőre van festve. Hogy a villanykörték fénysugarai miért feketék? Fekete fény? - az maga az abszurditás. De hátha a kiégett körtékre az jellemző, hogy fekete fénnyel világítnak? A gyerekrajzokon ez már rég föl van találva: a ceruzával rajzolt napból is fekete sugarak futnak szét körbe-körbe. Tudjuk, azért rajzol a gyerek, mert szóval nem tudja elmondani S tudjuk, az találta föl a dalt, aki az érzéseit nem tudta már prózában kifejezni. Igazat mond Goethe: a művészet a kimondhatatlan tolmácsa.
Ortega szerint a művészi metaforák eredetileg fedőnevek voltak, a tabuk kifejezésére szolgáltak: olyasmire használták - pl. gonosz szellemek kifejezésére -, amiket nem volt szabad megnevezni. Most olyanra, amit nem lehet megnevezni.
Nézzék meg a színes vibráló, villódzó képeket közelről, aztán távolról összehúzott szemmel, s különös dolgokat fognak tapasztalni. Közelről minden és mindenki csúfondáros, kicsit bolond, fura és egyedi, a helyek és a helyzetek pedig abszurdak: első látásra nem tudjuk pontosan, hogy kerül az a bizonyos szimbolikus csizma az asztalra. Közelről egy csúnyácska, kinevetett, gyarló világ tűnik a szemünkbe, ahol semmi tekintély, semmi emelkedettség, semmi komolyság, semmi harmónia.
Kissé távolabbról nézve azonban gyönyörű, életvidám színek, ugráló vonalak, röpködő foltok jelennek meg teljes harmóniában. Zöldek, rózsaszínek, lilák derűs, levegős struktúrákban, szégyenlős szimmetriákban vagy természetes aszimmetriákban.
De hát nem ilyen a világ? Hogy közelről mást mutat, mint távolabbról. Gondoljanak a politikára, a politikusra, milyen magasztos, tekintélyes távolról és sokszor mily kisszerű, nevetséges közelről. Tóth Ernő látszólag nem tisztel se istent, se embert, de mélyen tiszteli, akiket mások bolondnak tartanak: a Don Quijotékat, a bohócokat, kiöregedett kurtizánokat, kövér légtornászokat, esendő, mégis vidám csepűrágókat.
Hogy szépek-e Tóth Ernő képei? Mondhatjuk, hogy csúnya vagy groteszk lábak, orrok, göcsörtös seggek, kajla villanykörték, elmosódott foltok állnak össze megnyugtató, fölkavaró vagy habzsolni való szépséggé. Mondhatjuk azt is a szép tulajdonképpen nem esztétikai kategória. Tulajdonképpen nincs is önmagában. Ezzel a szóval csak a tárgyhoz, tájhoz, képhez, nőhöz, virághoz való viszonyunkat fejezzük ki. Egy képet a jó festő nem szépre fest, hanem igazra. Szép attól lesz, hogy szeretjük.
